Egy olyan egyéniség vagyok,aki fontosnak tartja az őt körülvevő emberi kapcsolatokat,de ugyanakkor nyitott az új barátságok,a számomra újabb emberi sorsok megismerésére is,mert az emberi megnyilvánulások fontos szerepet játszanak az életemben,fontosnak tartom őket.Nyüzsge és életvidám leányzó vagyok,akit vonzanak a kihívások,az élet pörgős része,a pezsgés. Társaságcentrikus lény vagyok.Lehet,hogy olykor kívülről zárkózottnak tűnök,de ez azért van,mert azt avatom a bizalmamba,akiben feltétel nélkül megbízhatok.És erről előbb meg kell győzödnöm.Imádok poénkodni,viccelődni,habár most nem egy kimondottan egyszerű időszakon megyek keresztül.
Nem lesz egyszerű elindulni újra,de a kisgyermek is bizonytalanul teszi meg első lépéseit. Hinnem kell újra és bízni,ami nem egyszerű,de mégsem lehetetlen. Végetért 6,lassan 7éves kapcsolatom hozzáteszem a másik fél hibájából. Hittem,bíztam,reméltem benne és bár állítása szerint mindig én voltam neki a legfontosabb,mégis el kellett volna,hogy fogadjam,hogy másodhegedűs legyek,ami NEM LESZEK. Én léptem ki a kapcsolatból,mert én teljesértékű kapcsolatra vágyom,ahol megfelelő megbecsülésben és tiszteletben részesülmindkét fél,ahol egymás álmait válthatjuk valóra és valóban egyetlenek vagyunk egymás számára,az a pontosan passzintó része az életünknek,ami tökéletesen kiegészít,aki nélkül nem tudom elképzelni az életem.
Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a
testiek.Néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk)
időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé.
Átkozott minden, ami józan, csak racionális, hideg szívvel végrehajtott.
És legalább egy fikarcnyi áldás van mindenben, amit megérintett a
szenvedélynek egy szikrája is. Egyedül a szenvedély teszi
megbocsáthatóvá a bűnöket.
A boldogsághoz nem kell semmi, ami földi, aminek értelme van... csak
az, hogy két ember egyszerre találja önmaga számára feleslegesnek magát
és ajándékozza el bőkezűen, mint valami nyűgöt - melytől boldogan
szabadulni akar - a másiknak önmagát.
„Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:
a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.
Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet! - mondta a Bánat. - Én olyan szomorú vagyok hogy egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt,
hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog,
hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment.
A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!”
