Ami azóta is végigkísér utamon

Szeretnél lenni a víz,mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét,a törölköző,mely minden porcikáját végigsimítja,magadba itatva róla a vizet.Lennél tükör,amely minden nap láthatja,a cipője,amely az Ő lábához simul vagy  fésű,melyen dús hajának fürtjei finoman átsiklanak.Lennél a telefon,mely hallja andalító hangját,a kanál,amit édes nyelvével érint.Autójának kormánya,melyet finom kezének bőre annyiszor érint.Vagy a toll,mellyel  gyönyörű,fenséges nevét leírja vagy a papír,mely azt hordozza.Lennél.Újra és újra.És örökké.Minden lennél,de egyik sem lehetsz.Mégis,mindegyiknél több lehetsz.Mert te a lelkeddel simogatod,a lelkeddel öleled át,a lelkeddel érinted meg,lelkedben hordozod nevét,szívét,a lelkeddel őrzöd.Soha el nem múló vággyal.

Az érzések nem fakultak,éppolyan eleven testet öltve léteznek,mint egy képeslapon a tájat alkotó virágok,fák és hegyvonulatok.Bár huzamosabb ideje nem láttam őt,mégis ugyanolyan intenzíven reagálok a vele kapcsolatos impulzusokra:akár ha látok egy olyan furgont vagy autót,mint az övé,a szívem veszedelmesen kezd verni és nehezen tudok uralkodni magamon.Vannak vele kapcsolatos tárgyak,amire éppoly hevesen reagálok,mert élénken "virágoznak" bennem azok a bizonyos emlékek.Nemrégiben beteljesedett az a gyanúm,amelyet megalapozottnak véltem,de nem voltam benne biztos:kiderült,hogy időközönként tényleg a testvére az a srác,aki bejár hozzánk vásárolni.A srác diplomatikus,hűvös és szűkszavú volt,egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset beszélt.Mintha egy érzékeny lelkületet igyekezne takarni,költőien megfogalmazva teljes vértezetben ezzel a magatartással pajzsként védeni. Kissé groteszknek hangozhat,de én nem tudtam,hogy van-e testvére,mert találkozásaink alatt erről nem esett szó,a szüleit,a családját nem ismertem,én pedig nem szerettem volna tolakodóan kíváncsinak tűnni,úgy gondoltam,hogy ha bármit el szeretne mondani,azt önszántából tegye,bizalmaskodni pedig inkább akkor találtam értelmét,ha még szorosabbra fűzzük a kapcsolatot(ami azután már ugye nem következett be döntésemből kifolyólag a későbbiekben).A megerősítés részemről akkor igazolódott be,amikor a srác kártyával fizetett és a kártyán megpillantottam az ő vezetéknevét,de hozzá kell tennem az elmondottakhoz,hogy a srác hasonlít is rá,az arckaraktere nagyon hasonló.Bár azt is hozzá kell tennem,hogy én egy időszakban gyakorta rákerestem google-on a fentebb írt nagy szerelmemre,aki ugye,mint kiderült,testvére volt ennek a srácnak.Ott találtam meg az édesanyját is,akinél volt fent egy kép a "kisebbik"fiáról kicsit messzebbről ezzel a címszóval:Z. a távolban.
Az érzések ugyanúgy áradnak bennem,mint az esőtől felduzzadt folyó hullámai,a különbség annyi,hogy ezt a hatalmas izzást,ezt az elemi erőt elfojtja a célszemély hiánya,az,hogy nem látom és nincs velem,mert ez adja a kitöréshez a szendvedélyt.
Sokat tanakodtam én is,hogy ha nem is tudom őt elfelejteni egyenlőre,de lehetőséget kell adnom egy új kapcsolatnak és teret egy megvalósítható boldogságnak.Szeretnék egy olyan emberrel találkozni,akinek éppolyan fontosak a madarak az életében és a madarak mentése,mint nekem és büszkén vállalja az érzéseit,amit csak felém sugároz.Nem akarok másodhegedűs lenni soha többé.Nagy terveim vannak,amelyeket elkezdtem szép fokozatosan egymásra építgetni,mint a legót építi az ember.Szép fokozatosan szeretnék haladni és ki akarok jutni ebből az érzelmi süllyesztőből.

Miért olyan nehéz manapság annak,aki valóban szeret?

http://www.youtube.com/watch?v=k1q5NkMk_y0

Ez volt az a zene,amit először meghallottam,amikor megláttam őt és először éreztem azt a mindent átható érzést,amiről még nem sejtettem,hogy tényleg az...A szerelem.
Ha ezt a zenét meghallom,teljes egészében libabőrös leszek és tetőtől talpig intenzív érzések töltenek meg,feléledni,sarjadni kezdenek bennem azok az emlékek és kegyetlenül meghasad odabent valami,ami mostanság nem tanúsított nagy inzenzitású megnyilvánulást senki felé sem.Nem azért ,mert nem akart,egyszerűen nem tudott.Megbénult,elvesztette a fő éltetőjét,aki által igazán létezett..
A mai napig nagyon hiányzik ő,minden áldott nap az  eszembe jut,mert nincs napom nélküle.A szívem nem nyugszik.A számomra jelentős dolgok is eszembe jutnak akkor,hogy éppen most mit csinálhat,merre járhat,eszébe jutok-e vajon.Minden nap eszembe jut és amikor biciklizek,öröm és keserédes is egyben,mert megnyugtat,hogy önmagam lehetek a gondolataimmal,de elszomorít,hogy nélküle vagyok és van,hogy azt kívánom,bár meg se születtem volna,hogy ne érezzem ezt a mindent elsöprő mély fájdalmat,ami folyton mint kísérő,a nyomomban jár.Titokban nézem a videófeltöltőn róla megtekinthető videókat,titkos néven "tetszikelem" és így ő nem tudhatja,hogy én voltam az.Mert nem tudom,tudassam-e vele.Szeretném,de tudnom kell,hogy ő valóban komolyan akarna-e engem,így inkább háttérben maradtam.Minél több tennivalót igyekszek találni magamnak,hogy véletlenül se legyen időm "elkalandozni"a gondolataimmal,de ez kiküszöbölhetetlen.Mert szívből szeretem,úgy mint senki mást,a szívem majd beleszakad.A tekintete beleégett a szívembe,a hangja olyan nekem,mint a tavasz fülbemászó,friss muzsikái az első finom kis szellővel a kedvenc évszakomban.Nem tudom és nem akarom őt elfelejteni.Kényszeríteni akartam a szívemet egy olyan döntésre,amit többnyire mások sulykoltak rám és utólag jöttem rá,hogy nem helyesen,a saját döntéseim szerint cselekedtem.Nincs útmutatás,hogy ilyenkor mi a teendő,ezt nekem kell kibogoznom.Remélem,még nem késő.
Egyébként tegnap kora reggel volt egy nagyon érdekes álmom.Régiós és céges vezetőink tanácskozásáról álmodtam és az egyik volt osztálytársamról,akivel egymás karjaiba burkolóztunk,becsuktuk az ajtót és az ágyra vágódtunk pont úgy,mint a Bridget Jonesban Bridget és a főszerkesztő főnöke amikor Thaiföldön bepróbálkozott nála.
Amikor felébredtem,meg voltam teljesen lepődve,mert semilyen jellegű összefüggést jellegű összefüggést nem találtam,hogy tudtam éppen ilyenről álmodni.A régiós és központi vezetők hogy kerültek az álmaimba és a volt osztálytársam,aki felé soha nem éreztem semmi többet,akkor álmomban mégis le akartuk teperni egymást és ki tudja,mi nem történik álmomban,ha nem csiporgott volna a reggelre beidőzített telefonom.
És mit ad az Isten:tegnapdélutánra mentem dolgozni,erre közlik,hogy gyorsan ezt,meg azt csináljunk meg,mert jön a régiós igazgató és a központi vezető.Erre se köpni,se nyelni nem tudtam.Megálmodtam előre?És ahogy elkezdtem a műszakot,kisvártatva megjelent az áruházban az a volt osztálytársam is,aki benne volt abban a kis leteperős,pikáns kis álomban.Gondolatban égett a pofám,de beszéltem vele egy sort,aztán mentem a dolgomra.Hát nem különös?Álmodok emberekről,akiket utána viszontlátok?És ez már nem az első,tegyük hozzá..

Fekete vagy fehér

Íme itt vagyok újra."Sok hullámon kellett átkelnem,mire ideértem."
Annyi minden zajlik körülöttem és bennem,hogy mondanivalóm vázolásakor olyan,mintha a 2.világháborút akarnám egy bejegyzésben összefoglalni,ami ugye nem kivitelezhető.
Fontos momentumként említeném meg azt,hogy sokat elárul rólam az a kínai horoszkóp,amit még egykor kaptam.Az,hogy mióta is van már nálam,nem számít,mivel örök érvényű dolgokat hordoz.
Az én kínai horoszkópom a kutya.
Rólam a következőket írta:Aki a Kutya évében született,éber és óvatos.Számára minden fekete vagy fehér,mindenki barát vagy ellenség.Ellenállhatatlanul nagylelkű és bőkezű tud lenni.Kiváló gyám,erős a felelősségérzete.Türelmesen meghallgat mindenkit.Jó szervező.Mélyen érző lélek,keveset törődik az anyagi előnyökkel.Számára mindig a család és az otthon az első.

Amikor először olvastam,nem sokat foglalkoztam vele,nem nagyon hittem egyik horoszkópban sem,mivel a gyakran itt-ott feltűnő "tucathoroszkópok"csupa sablonos blablát tartalmaztak,ami szinte sosem passzolt rám,éppen ezért általában véve nem is hittem a horoszkópokban.De ennél az idő teltével jöttem rá,hogy nem is vettem észre az egyezést a szkeptikusságomból adódóan,hogy mennyire illik rám,mintha rám szabták volna.Annyival azonban kiegészíteném,hogy jobban szeretek másokat "gyóntatni",illetve az ő problémáin segíteni,az enyémekről kevésbé beszélek.

Valamikor szeretném kikapcsolni az érzelmeket és "robotként"reagálni egyes szituációkban,mert sebezhetővé teszik az embert,de az viszont már nem én lennék.Minden döntésemben helyet kapnak az érzelmek,minden pillanatban dominálnak az érzelmeim.Ami a szívemen,az a számon,ez gyerekkoromban is így volt,kimondtam,amit gondoltam.Most felnőttként annyi a különbség,hogy egyes helyzetek nem teszik lehetővé,hogy az ember kimondja,amit gondol,tolerancia és jó nevelés címén,de akkor sem mondok más véleményt,akkor inkább hallgatok,de olyankor a szemeim többet mondanak ezer szónál,aki tud bennük olvasni.
Ritka vidám figura tudok lenni "gomolyfelhőmentes"időszakban,ám életem szerelmének a kialakult helyzet folytán szükségessé vált tudatos elengedése nagyon is nagy sebet ejtett,ami nem vagy nehezen akar beforrni,rányomja a bélyegét jelenlegi közérzetemre és lelkiállapotomra.Hozzáteszem,soha nem panaszkodom,a szívemet csak itt "öntöm ki".Úgy szeretem őt,ahogy jelenlegi véleményem szerint senki mást nem fogok.
Két nappal ezelőtt volt egy fura kis álmom vele.Egy épületben voltam,ami tudom,hogy a városon belül hol van,felismertem azt,a fogklinika épülete volt és én csupán a falakat láttam,berendezés nem volt benne.Hozzáteszem,hogy mindössze egyszer jártam csupán ott,akkor öcsémet kísértem el a fogászatra egy különleges napon.Akkor azért számított az a nap különlegesnek,mert öcsémmel egy napon van a születésnapunk,csak 13év különbséggel és pont azon a napon kellett elmennünk a fogklinikára,mert nagyon fájt neki a foga.A születésnapunkon voltunk ott.Amikor ott várakoztunk már egy ideje,egyszer csak betoppant az ajtón az említett életem szerelme,ő akinek a hatására éreztem,hogy a szívem hevesen kezd verni és a vér egy része megindul az arcom felé.Felfokozott lelkiállapotba kerültem és cikázni kezdtek a gondolataim,hogy "de örülök,hogy itt van","hova várakozik?","meddig lesz itt?","odajön-e hozzám?",mond-e valamit?".Szép lassan odaközelített hozzám,rám mosolygott és köszönt,de nem jött oda,mert öcsémmel voltam.
Nekem úgy kalapált a szívem,hogy majd kiugrott a helyéről.Érzések hada kavargott bennem,mint fedő alatt a gőz.Legszívesebben felugrottam volna a székről,mert nehéz volt magamba fojtani az érzéseimet.
Engem minden vele való találkozás felkavar,nem tudok rá semlegesen reagálni.Még karácsonykor is írt nekem,hogy nagyon hiányzok neki,illetve az év elején még próbált hívogatni,de én nem vettem fel,mert úgy gondoltam,nem tudnám elutasítani,illetve nemet mondani neki és így próbáltam elutasítani a kontaktust vele,hogy így majd könnyebb lesz túllennem rajta.Nem az én hibámból kellett ezt a döntést választanom,de ő nem határozta el magát,nekem pedig egy életreszóló,biztos társ kell,akire minden esetben számíthatok és nem csak ekkor és akkor látom,hanem engem választ és velem osztja meg életének eseményeit,én csupán erre vágytam.7évet így is vártam és kerültem előrébb?Sajnos nem.S bár ennek a döntésnek az értelmében a szívem bizonyos értelemben megszakadt,szeretnék továbblépni és újra érezni a napfény átható erejét.
Jelenleg igyekszem magam minden lehetségessel lefoglalni,amivel csak lehet,hogy ne legyen időm emlékezni és morfondírozgatni.De ha biciklire szállok,sok olyan pillanat jut az eszembe,amire bizony elérzékenyülök.Ha megszámolnám egy adott nap,hogy mennyi gondolat fordul meg a fejemben minden egyes pillanatban,az eredményen szerintem én is meglepődnék.
Szóval azzal az épülettel álmodtam,hozzáteszem,pár napja jutott eszembe ez az eset,amikor még az öcsémmel ott jártam.Álmomban az épület ki volt ürítve,bútorok és berendezések nélkül,de pár sétált arra,csak ők voltak bent és azt láttam,hogy ő,az életem nagy szerelme(a továbbiakban csak Ő-ként fogom említeni) éppen az épülettel kapcsolatosan megállapodást köt valakivel,megállapodnak,hogy övé lesz az épület.Én csak néztem őt fájdalmasan nehéz szívvel,mert valamiért úgy éreztem,hogy "miért mennél oda,nem fog téged komolyan venni".Néztem őt és örömöm telt benne,fájdalmas örömöm.
Amikor bent dolgozok,munka közben is eszembe szokott jutni és mindig attól tartok,hogy egyszer csak bejön az áruházba,meglátom és megtöri az ellenállásomat.
Egyébként sem túl egyszerű ez az időszak most számomra,mert a munkahelyen kevesen vagyunk temérdek munkára és nagy forgalomra és így sem keresünk valami sokat.A pozitív életszemlélet és a munkám iránti szeretet ilyenkor hajlamos tovaszállni az irdatlan lelki súlyok mázsás súlya alatt,de folyamatosan dolgozom rajta,hogy az egyensúly fennmaradjon.Mindenfelől ér most nyomás,mégis igyekszek pozitív maradni.

Hánykolódva az érzések hatalmas tengerén

Legutóbbi "érzelmi hadviselésem"óta nem lettem okosabb vagy megfontoltabb,mert az érzésen még nem tudtam túllépni,ebbe ha beleesik az ember,nem lehet taktikus vagy racionális,ésszel nem fogja tudni megoldani,mert aki igazán szeret,az nem az elméből eredeztethető,így az nem is fog tudni ítélkezni a szív felett..
Az az alapvető probléma,hogy ha valóban rátalál a mindent elsöprő szerelem az emberre,amit a franciák a'la grande passion"-nak hívnak,akkor tehet akármit,nem fog túllépni rajta vagy ha igen,csak hatalmas érzelmi küzdelmek árán és szívéből tovaszáll az a sok csodás és varázslatos impulzus,amit az ő hatása alatt érzett,s a világ visszavedlik egy komor és sivár valamivé,amelyben így nélküle már nem találja igazán a helyét..
Én mindenesetre rájöttem,hogy mióta "magam mögött"hagytam az a'la grande passion-t,olyasmit tettem,mintha egy darabot örökre száműztem volna önmagamból,ráadásul egy igen fontos,nélkülözhetetlen darabot,enélkül nem vagyok egész.Próbáltam sokszor,ezerszer elfelejteni,okoztam is magamnak sok-sok fájdalmat ezzel,de akkor ez tűnt racionálisan eltökélt legésszerűbb megoldásnak,csak amint mondtam,az ész nem dönthet a szív kérdéseiben.
Az élet-mondják ilyenkor sokan-nem áll meg,megy tovább ilyen esetben is,bár ők nem tudhatják,hogy a történések szürkévé és jelentéktelenné válnak,az éppen aktuális nap pedig egy lesz a sok érdektelen közül.Törlődnek a finomabbnál finomabb kifejezések és az ember felhúz maga köré egy védőbástyát,ami az ellenállás vastag és bevehetetlen falaként elrekeszti igyekszik az arra általa vélt méltatlan személyek elől érzékeny és álmodozó oldalát.
Nem léptem rajta túl,úgy érzem.Ha már van egy kis időm megállni,de akár tevékenység végzése közben is gyakran eszembe jut.Minden ilyen alkalommal sebet üt a szívemen,amit jelenleg nem tárok ki senki előtt sem.
Ha feltűnik az úton egy olyan autó,ami olyan,mint az övé,zakatolni kezd a levegővétel,kisebb "szívbajt"élek át,úgy dobogni kezd a szívem,hogy majd kiugrik vagy zaklatott,ideges leszek.
Legutolsó alkalommal  kicsivel több,mint1hónapja láttam őt teljesen véletlen,bár az ő szemszögéből nagyon is direktnek tűnt.
Pénztárban voltam éppen és sorra húztam le a vásárlókat,amikor ő megjelent a sorban.Valahogy észrevettem és odabent bennem hirtelen minden fenekestül felborult.Nem tudtam koordinálni a mozdulataimat,rettentő nagy figyelmet és összpontosítást kellett alkalmazzak,hogy öszeszedetten tudjak akkor dolgozni.Nálam fizetett,kivárta,hogy hozzám kerülhessen és azonnal köszönt,megkérdezte,hogy vagyok,kedvesen mosolygott rám,majd azt mondta:"örülök,hogy végre láthattalak"
Én a mennyek ajtaja és a pokol kapuja közt voltam zuhanórepülésben és még arra sem emlékeztem(pedig jó a memóriám),hogy mit vásárolt,annyira felforgatta a kis lelkivilágomat,nem tudom,ő ebből mennyit vett észre.Én igyekeztem higgadt és magabiztos lenni,de ez haloványra sikerült.Kis idővel ezután elmehettem kajaszünetre és vadul zakatoltak a gondolataim,nem bírtam összeszedni a gondolataimat,a szivem pedig úgy kegyegett,mint egy időzített bomba.
Az emléke erősebb bennem,mint valaha.Azt az arcot és a hozzá kapcsolódó fülbemászó hangot ezer közül is felismerem.Életem legszebb pillanata is hozzá köthető:feküdtünk egymás mellett és ő maga mellé vont,karjával átkarolt,én pedig a mellkasán feküdtem és hallottam a felgyorsult szívverését,amely csodálatos élmény volt,s közben összekulcsoltuk és fogtuk egymás kezét.A kezét fogni nagyon jó volt,keze bőrének érintése,s az,ahogy utána ő finoman érintette az enyémet,ez valami kirobbanóan felemelő érzés volt.Ez a legszebb pillanat az életemben,bár ő nem tudja.
Amikor 6éve besegítettünk Szombathelyen átmenetileg 1hétre,ott vettem neki egy gyönyörű,szép betűkarakterű írással nyomtatott képeslapot,melynek elején ez állt:
Soha ne feledd,
nem vagy egyedül,
minden gondolatom
Hozzád menekül!

Te vagy az álmom,
Te vagy az ébredésem..

Te vagy minden,
mi fontos nekem! 
Oda akartam adni neki,de aztán "lehurrogtam magam",mert ő házas és hova tenné?Így a polcomra került középre.A mai napig ott van.
Sajnos nem tudtam,amikor a kezdetekben közelebb kerültünk egymáshoz,hogy ő házas,ez csak akkorra derült ki,mikorra már úgymond komolyra fordult a helyzet..
Vettem neki akkor ott Szombathelyen egy dísztárgyat is a képeslappal egy időben,valami gyönyörű kis tárgy,ami tükrözte az iránta érzett szerelmemet,de a "lehurrogás után"az is a polcom örök tartozékává vált.Pedig gyönyörűen becsomagoltam csodás,díszes csomagolópapírba és egy kis különleges,aranyszínű,mintás gyorsmasnival kötöttem meg.A csomag a polcom jobb sarkába került és 6éve ott is van.
Egy időszakon át vezettem róla és az abban az időszakban zajló mindennapokról naplót és hatására zúdultak belőlem a papírra kívánkozandó "mondanivalók".
Dőltek belőlem a versek,a beszámolók,alkotói "vénám"angyali magasságokban szárnyalt.
Minden találkát nagyon vártam és akkoriban rendívül sziporkázós kis sms-eket írogattam neki.
Ha újra és újra láthattam,feltöltődtem,szinte úgy éreztem,ezekért a pillanatokért létezem.
Aztán egy idő után kezdtem kevésnek találni azt az időt,amit vele tölthettem,többet akartam.Az elejétől élt bennem ez az érzés,de akkor egy darabig hol ezzel,hol azzal a megállapítással meg tudtam magam nyugtatni és le tudtam ülepíteni az elégedetlenkedést,de később már nem.
Többször akartam vele lenni és én akartam képezni számára azt a védőbástyát,aki hűséges társaként minden helyzetben mellette áll.Erős lázadásba ment át a bensőm,háborúba kezdett a jelenlegi helyzet és saját elképzeléseinek megvalósítása között.Nem volt megállás,egyre dúlt bennem,hogy mindez kevés,hiába vártam 7évet,még most sem találkozunk többet,vagy teljesen mellette leszek vagy sehogyan.Hát így jutottam ide,ahol most vagyok:a sivár jelenbe,ahol most apró rezdülésekben keresem a szépet,a jót,hogy enyhíteni tudjam a hiánya által érzett "belső fájdalmat"...
Valamint a legtöbb örömet most a 4 nimfámnak köszönhetem,akik mindig megörvendeztetik a szívemet.

A bánat új embert farag belőled...ha közben nem pusztulsz bele.

Elengedtem az öröm törékeny kis pillangóját és most szívem a bánat dalával száll a szélben.
A szívet azért rejtette el Isten,hogy ne lássa senki,amikor megszakad.
Jobb is így,hiszen a legmélyebb,az embert szívet-lelket megborzongató bánatot sokszor nem is akarjuk elmondani,mélyen és fájdalmasan megrázó intenzitással éljük át.Analizáljuk a kialakult helyzetet,hogy hol ronthattuk el és végighaladunk elmerengő tekintettel magunk elé nézve,minként is kellett volna tennünk.De a válasz legtöbbször nem bújik elő.Vagy csak soká.
A folyamat "helyreállítása"változó időtartami lefolyású,attól függően,hogy milyen mélyen érint az adott történet:van,hogy csak lapozunk egyet,mintha könyvet olvasnánk,van olyan,amikor hosszú évek kemény erőfeszítésébe,munkájába kerül megnyugvást találnunk,de létezik életre szóló bánat is,olyan,ami a létező legmélyebb nyomot hagyja az ember bensejében és menthetetlenül "beleég"minden vele kapcsolatos apró kis impulzus,s mint áramkör,folyamatos feszültség alatt tartja lelkünket,az érzékeny énünket,amit a nagyvilág elől gondosan elzárunk vagy korlátozottan engedünk abba betekintést.
Mélyen palackba zárjuk a kíváncsi szemek elől hétpecsétes titokként  szívünk legeslegmélyebb kis bugyrába,ami egy-egy fájdalmas vagy bús pillanatban a felszínre törhet.
Mondják,hogy az idő majd meggyógyít,de sok esetben sok időre van szükség.
Nekem most túl nagy veszteség volt,hogy el kellett engednem őt,aki 7éven át szívemnek legszilárdabb darabját képezte.
Úgy csodáltam,szerettem és becsültem,mint soha senki mást és hittem,hogy egyszer csak a saját álmunkban találjuk magunkat együtt és teljes egészében nekem szenteli az életét,a történéseit,mozdulatait,mindennapjait,de végül nem így lett.
Ő nem formálta másképpen,ami végül a sors könyvébe íródott,bennem pedig lassan érlelődni kezdett,hogy változtatni akarok,nem akarom,hogy közben máshova,egy "másik életbe"is tartozzon,csak vele akartam leélni az éltem,vele el tudtam képzelni,hogy boldogan koptassuk el a rohanó éveket és az egyszerűségét szerettem,melyben mégis egyben a legkülönlegesebb is volt egyben,valamint azt,hogy nélkülözi a gőgöt,a nagyképűséget és a fényűzést.
De a sors könyvének betűi mást történetet vetettek a papírra,mint amit én elképzeltem,itt fordítva történt,mint a mesében:a "gonosz"győzött,az alázatos természetűnek,a szívében csordultig szerelemmel telt finom teremtésnek mennie kellett.
Nem vártam meg,még az üvegcipellő visszaváltozik,a varázs fényében váltam meg a bódító pompától.
A szívem kimondhatatlanul vérzett,de nem tehettem mást,sokadszor gondoltam már át,mi lenne a legjobb döntés ebben az esetben,de jó döntés ebben a fejezetben nem létezett.
Mint a Jane Eyre-ben,nekem is az én "Rochesteremmel "láthatatlan kötelékem keletkezett,aminek elszakítása után "véreztem"mint még soha.De eltökéltem,hogy pozitív irányban mozdítanom kell a történéseken.
Takarni igyekeztem a fájdalmat,a bánatot,de minden nap eszembe jutott.Nem volt olyan nap,amikor nem robbant volna be egy-egy vele kapcsolatos megnyilvánulás,történés vagy intenzív emlék kapcsán.
Bizonyos idő eltelt már,miközben ő folyamatosan keresett telefonon,hívogatott rendületlenül,de én nem vettem el,mert a csodálatosan elandalító hangja azonnal feledtette volna velem az ellenállást és feladtam volna azt az elszánt harcot,amit éppen vele szemben folytattam,hogy megtanuljak nélküle élni.
A bizonyos idő eltelte közben volt egy tragédia is,ami mélyen megérintett és feltört belőlem ez a lemondás folytán érzett keserűségem,ami számomra inkább veszteséget jelentett,mint diadalt,amit álmaim megvalósítása felé törekedve értem el.
Elvesztettem a gyerekkori jóbarátom,akivel annyit játszottunk együtt.Ilyenkor hiába mondják,hogy régen volt,hiszen gyerekek voltunk és a legjobb barátok annak ellenére,hogy ő fiú volt,V.R.,én pedig lány,mindig együtt lógtunk,csak a későbbiekben a mi költözésünk elszakított bennünket egymástól.De a szép emlékek smaragdként ragyogó csillagokként tündökölnek ebben a Jóisten által írott könyben,a Sors könyvében.
Sokat lógtunk együtt,de inkább fiús játékokat játszottunk,tücsköket,sáskákat,csigákat gyűjtöttünk,Tom &Jerry sorozatokat néztünk együtt náluk,legóztunk,matchboxoztunk,neki mindig volt színváltós autója is,ami langyos vízsugár alatt más színre váltott át.Ugrattuk a kocsikat a panel lépcsőlejárójának sima lejtős széléről,s én tanítottam őt biciklizni,mert nem tudott kanyarodni és amikor közeledtünk a sövényhez,a tömött,zöld bokorhoz,ő nem tudott kanyarodni és mindig beleszaladt.Bár én ilyenkor mindig nevettem,de segítettem neki megtanulni,hogyan kanyarodjon.Felmásztunk az ottani óvoda tetejére és ott szaladgáltunk,bemásztunk az óvoda kerítésén.Sokat másztunk fára is és egész magasra fel tudtunk mászni a környéken lévő fákra.Sőt sokszor olyat is játszottunk,hogy egyikünk felmászott a fára,az volt az emeletes lakás,a másik pedig bicajjal került egyet-kettőt és "elment a boltba" vagy hozott vásárfiát.Nagyon jól elvoltunk.
Aztán egyszer csak elkezdte mondogatni,hogy elvesz feleségül és már el is gondolta,hogy velük fogok lakni,a mamáját kipaterolja az egyik szobából és oda költözhetek én.:-)Brilláns eszmefuttatását egyik közös hintázásunk alkalmával közölte,én meg csak pislogtam,mint a hal a szatyorban.:-)
Aztán ebből ugye nem lett semmi,mert a sors itt is közbeszólt:anyámék közt viharos válási folyamat kezdődött el,aminek leginkább én láttam kárát.Anyám ugyanis egykori szerelmével kezdett el újra találkozgatni,én pedig sokszor magamra maradtam az akkor mélypontra került apámmal,akire akkor isten bocsá',hogy ezt mondom,de így volt:nem számíthattam,túlságosan mélyre süppedt a saját maga által generált bánat ingoványában.Ő italba fojtotta a bánatát és ha többet ivott a kelleténél,agresszívvá és kordinálatlanná tudott válni.Arról az időszakról soha senkinek nem beszéltem azóta,de ez a történéseket értelmezvén nem meglepő.
Szóval volt egy gyerekkori barátom,akivel sokat játszottam a szabad ég alatt a környékünk körzetében nyüzsörészve,no meg náluk is jó néhányszor.
Jó darabig nem hallottam felőle,aztán a közösségi oldalon találtuk meg egymást sok-sok év után,ő akkor már rendőrnek tanult.Aztán történt valami,ami azt hiszem,egy életre nyomot hagyott bennem kíméletlenül:ezzel a feledhetetlen gyerekkori jóbaráttal nemrégiben olyasvalami történt,amire soha nem számítottam volna-közölték,hogy meghalt.Én csak arról értesültem a tragédia előtt hónapokkal,hogy a fülén valamiféle elváltozás volt és azzal orvoshoz forult,ez a náluk szokványos rendőri rutinvizsgálat alatt derült ki.De a legrosszabb esetben sem gondoltam volna,hogy ilyen fiatalon ebbe fog belehalni.Kis idő alatt súlyosbodott neki tovább és rosszindulatú rákos elváltozássá nőtte ki magát szinte elemészve ezt a vidám,energikus embert.Mindig is ducis testalkatú volt,felnőtten kifejezetten macis és hihetetlen,szinte fel nem fogható mértékben indult fogyásnak.Amikor komolyra fordult a helyzet,hazaköltözött a szüleihez,ahol hol az apja,hol az anyja ápolták felváltva,mikor melyik ért éppen rá,de úgy csinálták,hogy mindig valamelyikőjük mellette legyen.Szegény az utolsó időben már beszélni sem tudott és amikor nem kapott levegőt,megkérte a szüleit,hogy vigyék be a kórházba.Élni akart,de ezt követően csupán egy hetet élhetett még,majd örökre itthagyott minket magával víve azt a derűt,vidámságot és energiát,amit magában hordozott.Először nem akartam elhinni,olyan hihetetlen volt az egész.A temetés előtt durván letaglózott a hír.A temetésén rengetegen voltak jelen,mi már alig fértünk oda.Én úgy kellett,hogy műszakot cseréljek,de eltökéltem,hogy ott kell lennem a búcsúztatásán mindenképp.Jó érzés volt látni,hogy annyian szerették és tisztelték őt,nekem pedig besokasodtak az érzések.Egyszerre túl soknak találtam,hogy őt is elvesztettem és szívembehasított a fájó búcsúzás életem eddigi legnagyobb szerelmétől is,akiről fentebb írtam.Az összetoluló érzések elöntöttek,a szememből megállíthatatlanul csorogtak a könnyek és éreztem,ahogy rázkódok a sűrű könnyezés közepette.Nagyon fájdalmas pillanat volt,mintha arra a kis időre felnyitottam volna a szívem titkos kis szelencéjét némi betekintést adva jelenlegi érzelmeimbe.A temetőtől kicsit arrébb,de magasan felette magasodó vezetéken egy nimfapapagáj ült és időnként hangosan felkiáltott "pagájul",valószínűleg a lakótömbök egyik ablakából szökött el,sajnáltam szegénykét.  
A család ekképp szólt ismerőseihez és szeretteihez:
,,Bíztunk az életben, hittünk gyógyulásában, ha már abban nem, legalább a csodában. Csoda volt, hogy éltél, minket szerettél, Te nem haltál meg, csak álmodni mentél." Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy felejthetetlen szerettünk,
V. R.
28 éves korában súlyos betegségben elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása, katonai tiszteletadás mellett, a sz-i Dugonics temetőben 2012. november 23-án, 13 órakor lesz.
Gyászoló családja

Egy ajtó,ha kitárul...

Az élet lényegét,az örök szerelmet és az anyagiak nélküli valódi szerelmi boldogságot mutatja be ez a csodálatos kis történet,mindenkinek ajánlom,hogy nézze meg.
A kisfilm hatására könnyek halk menete indult útjára az arcomon és olyan érzéseket "robbantott elő"belőlem,amiket egy ideje már gondosan ezernyi súlyos lakat alá zártam,hogy átléphessek rajta,mint egy kisebb akadályon,mintha nem történt volna semmi sem,ne vehessek róla tudomást,mert eltörölhetetlenül mély nyomot hagyott bennem,ezért kellett minél mélyebbre rejtenem és tessék,most..
 A film nézése közben rájöttem,hogy miért is "roskadozik" még mindig a szívem bizonyos érzések és engem ért impulzusok súlya alatt:azért,mert akit feledni próbáltam észérvekkel és racionalításból kovácsolt eszközökkel,vad eltökéltséggel,mégsem sikerült szívvel,mert a láng parázslott a felszín alatt,mint ahogy a forró láva kavarog és fortyog a vulkán bensejében a kitörésre várva.Hirtelen rá kellett jönnöm,hogy én is egy hasonló élethelyzetben képzeltem el a meghitt,életem végéig tartó időszakot,mint amit a film mutat be.Semmi anyagias,öntelt tévút,ami az anyagiakra helyezné a hangsúlyt,csak kettőnk csupa-csupa gyönyörű és egyszerű álmai,amiket a magunk egyszerű módján megvalósítunk,elérünk és minden élethelyzetben egymás mellett tántoríthatatlanul,szilárdan kitartva,mosolyogva,vidáman viccelődve mindennapjainkat együtt töltve boldog megyünk tovább a számunkra egyfelé vezető úton,amíg a halál el nem választ..
 Én soha nem tervezek kis időre,mert számomra a hűség önkéntes és boldog "odaadás"a másik fél részére,mellyel igazolom,hogy mennyire szeretem.És egy komoly elkötelezettség egy életre szól.
A film megérintett és olyan embert hozott a lehető legkristálytisztábban a felszínre az emlékezetemből,akit szerintem mindig szeretni fogok.Hatodik érzékem információi alapján ő is hasonlóan érez,de a kapcsolat "lejegelését"pont az ő helyzetének megkönnyebbítése szempontjából  tettem,bár nekem is lépnem kellett,mert számomra fájdalmasan kevés időt tölthettünk mindig együtt és ez az idő előrehaladtával egyre jobban felőrőlt,többet akartam,amit a valóságban egyszerűen nem tehettem meg,mert akadályai voltak,így úgy döntöttem,hogy végetvetek a lassan,de biztosan szívemet egyre jobban szétmarcangoló,sarokba szorító és satuba préselő érzéseknek.
Ez a film a szerelem mély érzését adta vissza,amit nem akartam magamnak bevallani.

Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat; nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső. Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyészik el.
                

Felállni és újrakezdeni-ÚJ KEZDET-

Nem lesz egyszerű elindulni újra,de a kisgyermek is bizonytalanul teszi meg első lépéseit.
Hinnem kell újra és bízni,ami nem egyszerű,de mégsem lehetetlen.
Végetért 6,lassan 7éves kapcsolatom hozzáteszem a másik fél hibájából.
Hittem,bíztam,reméltem benne és bár állítása szerint mindig én voltam neki a legfontosabb,mégis el kellett volna,hogy fogadjam,hogy másodhegedűs legyek,ami NEM LESZEK.
Én léptem ki a kapcsolatból,mert én teljesértékű kapcsolatra vágyom,ahol megfelelő megbecsülésben és tiszteletben részesül  mindkét fél,ahol egymás álmait válthatjuk valóra és valóban egyetlenek vagyunk egymás számára,az a pontosan passzintó része az életünknek,ami tökéletesen kiegészít,aki nélkül nem tudom elképzelni az életem.