A szívet azért rejtette el Isten,hogy ne lássa senki,amikor megszakad.
Jobb is így,hiszen a legmélyebb,az embert szívet-lelket megborzongató bánatot sokszor nem is akarjuk elmondani,mélyen és fájdalmasan megrázó intenzitással éljük át.Analizáljuk a kialakult helyzetet,hogy hol ronthattuk el és végighaladunk elmerengő tekintettel magunk elé nézve,minként is kellett volna tennünk.De a válasz legtöbbször nem bújik elő.Vagy csak soká.
A folyamat "helyreállítása"változó időtartami lefolyású,attól függően,hogy milyen mélyen érint az adott történet:van,hogy csak lapozunk egyet,mintha könyvet olvasnánk,van olyan,amikor hosszú évek kemény erőfeszítésébe,munkájába kerül megnyugvást találnunk,de létezik életre szóló bánat is,olyan,ami a létező legmélyebb nyomot hagyja az ember bensejében és menthetetlenül "beleég"minden vele kapcsolatos apró kis impulzus,s mint áramkör,folyamatos feszültség alatt tartja lelkünket,az érzékeny énünket,amit a nagyvilág elől gondosan elzárunk vagy korlátozottan engedünk abba betekintést.
Mélyen palackba zárjuk a kíváncsi szemek elől hétpecsétes titokként szívünk legeslegmélyebb kis bugyrába,ami egy-egy fájdalmas vagy bús pillanatban a felszínre törhet.
Mondják,hogy az idő majd meggyógyít,de sok esetben sok időre van szükség.
Nekem most túl nagy veszteség volt,hogy el kellett engednem őt,aki 7éven át szívemnek legszilárdabb darabját képezte.
Úgy csodáltam,szerettem és becsültem,mint soha senki mást és hittem,hogy egyszer csak a saját álmunkban találjuk magunkat együtt és teljes egészében nekem szenteli az életét,a történéseit,mozdulatait,mindennapjait,de végül nem így lett.
Ő nem formálta másképpen,ami végül a sors könyvébe íródott,bennem pedig lassan érlelődni kezdett,hogy változtatni akarok,nem akarom,hogy közben máshova,egy "másik életbe"is tartozzon,csak vele akartam leélni az éltem,vele el tudtam képzelni,hogy boldogan koptassuk el a rohanó éveket és az egyszerűségét szerettem,melyben mégis egyben a legkülönlegesebb is volt egyben,valamint azt,hogy nélkülözi a gőgöt,a nagyképűséget és a fényűzést.
De a sors könyvének betűi mást történetet vetettek a papírra,mint amit én elképzeltem,itt fordítva történt,mint a mesében:a "gonosz"győzött,az alázatos természetűnek,a szívében csordultig szerelemmel telt finom teremtésnek mennie kellett.
Nem vártam meg,még az üvegcipellő visszaváltozik,a varázs fényében váltam meg a bódító pompától.
A szívem kimondhatatlanul vérzett,de nem tehettem mást,sokadszor gondoltam már át,mi lenne a legjobb döntés ebben az esetben,de jó döntés ebben a fejezetben nem létezett.
Mint a Jane Eyre-ben,nekem is az én "Rochesteremmel "láthatatlan kötelékem keletkezett,aminek elszakítása után "véreztem"mint még soha.De eltökéltem,hogy pozitív irányban mozdítanom kell a történéseken.
Takarni igyekeztem a fájdalmat,a bánatot,de minden nap eszembe jutott.Nem volt olyan nap,amikor nem robbant volna be egy-egy vele kapcsolatos megnyilvánulás,történés vagy intenzív emlék kapcsán.
Bizonyos idő eltelt már,miközben ő folyamatosan keresett telefonon,hívogatott rendületlenül,de én nem vettem el,mert a csodálatosan elandalító hangja azonnal feledtette volna velem az ellenállást és feladtam volna azt az elszánt harcot,amit éppen vele szemben folytattam,hogy megtanuljak nélküle élni.
A bizonyos idő eltelte közben volt egy tragédia is,ami mélyen megérintett és feltört belőlem ez a lemondás folytán érzett keserűségem,ami számomra inkább veszteséget jelentett,mint diadalt,amit álmaim megvalósítása felé törekedve értem el.
Elvesztettem a gyerekkori jóbarátom,akivel annyit játszottunk együtt.Ilyenkor hiába mondják,hogy régen volt,hiszen gyerekek voltunk és a legjobb barátok annak ellenére,hogy ő fiú volt,V.R.,én pedig lány,mindig együtt lógtunk,csak a későbbiekben a mi költözésünk elszakított bennünket egymástól.De a szép emlékek smaragdként ragyogó csillagokként tündökölnek ebben a Jóisten által írott könyben,a Sors könyvében.
Sokat lógtunk együtt,de inkább fiús játékokat játszottunk,tücsköket,sáskákat,csigákat gyűjtöttünk,Tom &Jerry sorozatokat néztünk együtt náluk,legóztunk,matchboxoztunk,neki mindig volt színváltós autója is,ami langyos vízsugár alatt más színre váltott át.Ugrattuk a kocsikat a panel lépcsőlejárójának sima lejtős széléről,s én tanítottam őt biciklizni,mert nem tudott kanyarodni és amikor közeledtünk a sövényhez,a tömött,zöld bokorhoz,ő nem tudott kanyarodni és mindig beleszaladt.Bár én ilyenkor mindig nevettem,de segítettem neki megtanulni,hogyan kanyarodjon.Felmásztunk az ottani óvoda tetejére és ott szaladgáltunk,bemásztunk az óvoda kerítésén.Sokat másztunk fára is és egész magasra fel tudtunk mászni a környéken lévő fákra.Sőt sokszor olyat is játszottunk,hogy egyikünk felmászott a fára,az volt az emeletes lakás,a másik pedig bicajjal került egyet-kettőt és "elment a boltba" vagy hozott vásárfiát.Nagyon jól elvoltunk.
Aztán egyszer csak elkezdte mondogatni,hogy elvesz feleségül és már el is gondolta,hogy velük fogok lakni,a mamáját kipaterolja az egyik szobából és oda költözhetek én.:-)Brilláns eszmefuttatását egyik közös hintázásunk alkalmával közölte,én meg csak pislogtam,mint a hal a szatyorban.:-)
Aztán ebből ugye nem lett semmi,mert a sors itt is közbeszólt:anyámék közt viharos válási folyamat kezdődött el,aminek leginkább én láttam kárát.Anyám ugyanis egykori szerelmével kezdett el újra találkozgatni,én pedig sokszor magamra maradtam az akkor mélypontra került apámmal,akire akkor isten bocsá',hogy ezt mondom,de így volt:nem számíthattam,túlságosan mélyre süppedt a saját maga által generált bánat ingoványában.Ő italba fojtotta a bánatát és ha többet ivott a kelleténél,agresszívvá és kordinálatlanná tudott válni.Arról az időszakról soha senkinek nem beszéltem azóta,de ez a történéseket értelmezvén nem meglepő.
Szóval volt egy gyerekkori barátom,akivel sokat játszottam a szabad ég alatt a környékünk körzetében nyüzsörészve,no meg náluk is jó néhányszor.
Jó darabig nem hallottam felőle,aztán a közösségi oldalon találtuk meg egymást sok-sok év után,ő akkor már rendőrnek tanult.Aztán történt valami,ami azt hiszem,egy életre nyomot hagyott bennem kíméletlenül:ezzel a feledhetetlen gyerekkori jóbaráttal nemrégiben olyasvalami történt,amire soha nem számítottam volna-közölték,hogy meghalt.Én csak arról értesültem a tragédia előtt hónapokkal,hogy a fülén valamiféle elváltozás volt és azzal orvoshoz forult,ez a náluk szokványos rendőri rutinvizsgálat alatt derült ki.De a legrosszabb esetben sem gondoltam volna,hogy ilyen fiatalon ebbe fog belehalni.Kis idő alatt súlyosbodott neki tovább és rosszindulatú rákos elváltozássá nőtte ki magát szinte elemészve ezt a vidám,energikus embert.Mindig is ducis testalkatú volt,felnőtten kifejezetten macis és hihetetlen,szinte fel nem fogható mértékben indult fogyásnak.Amikor komolyra fordult a helyzet,hazaköltözött a szüleihez,ahol hol az apja,hol az anyja ápolták felváltva,mikor melyik ért éppen rá,de úgy csinálták,hogy mindig valamelyikőjük mellette legyen.Szegény az utolsó időben már beszélni sem tudott és amikor nem kapott levegőt,megkérte a szüleit,hogy vigyék be a kórházba.Élni akart,de ezt követően csupán egy hetet élhetett még,majd örökre itthagyott minket magával víve azt a derűt,vidámságot és energiát,amit magában hordozott.Először nem akartam elhinni,olyan hihetetlen volt az egész.A temetés előtt durván letaglózott a hír.A temetésén rengetegen voltak jelen,mi már alig fértünk oda.Én úgy kellett,hogy műszakot cseréljek,de eltökéltem,hogy ott kell lennem a búcsúztatásán mindenképp.Jó érzés volt látni,hogy annyian szerették és tisztelték őt,nekem pedig besokasodtak az érzések.Egyszerre túl soknak találtam,hogy őt is elvesztettem és szívembehasított a fájó búcsúzás életem eddigi legnagyobb szerelmétől is,akiről fentebb írtam.Az összetoluló érzések elöntöttek,a szememből megállíthatatlanul csorogtak a könnyek és éreztem,ahogy rázkódok a sűrű könnyezés közepette.Nagyon fájdalmas pillanat volt,mintha arra a kis időre felnyitottam volna a szívem titkos kis szelencéjét némi betekintést adva jelenlegi érzelmeimbe.A temetőtől kicsit arrébb,de magasan felette magasodó vezetéken egy nimfapapagáj ült és időnként hangosan felkiáltott "pagájul",valószínűleg a lakótömbök egyik ablakából szökött el,sajnáltam szegénykét.
A család ekképp szólt ismerőseihez és szeretteihez:
,,Bíztunk az életben, hittünk gyógyulásában, ha már abban nem, legalább a csodában. Csoda volt, hogy éltél, minket szerettél, Te nem haltál meg, csak álmodni mentél." Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy felejthetetlen szerettünk,
V. R.
28 éves korában súlyos betegségben elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása, katonai tiszteletadás mellett, a sz-i Dugonics temetőben 2012. november 23-án, 13 órakor lesz.
Gyászoló családja
