Az az alapvető probléma,hogy ha valóban rátalál a mindent elsöprő szerelem az emberre,amit a franciák a'la grande passion"-nak hívnak,akkor tehet akármit,nem fog túllépni rajta vagy ha igen,csak hatalmas érzelmi küzdelmek árán és szívéből tovaszáll az a sok csodás és varázslatos impulzus,amit az ő hatása alatt érzett,s a világ visszavedlik egy komor és sivár valamivé,amelyben így nélküle már nem találja igazán a helyét..
Én mindenesetre rájöttem,hogy mióta "magam mögött"hagytam az a'la grande passion-t,olyasmit tettem,mintha egy darabot örökre száműztem volna önmagamból,ráadásul egy igen fontos,nélkülözhetetlen darabot,enélkül nem vagyok egész.Próbáltam sokszor,ezerszer elfelejteni,okoztam is magamnak sok-sok fájdalmat ezzel,de akkor ez tűnt racionálisan eltökélt legésszerűbb megoldásnak,csak amint mondtam,az ész nem dönthet a szív kérdéseiben.
Az élet-mondják ilyenkor sokan-nem áll meg,megy tovább ilyen esetben is,bár ők nem tudhatják,hogy a történések szürkévé és jelentéktelenné válnak,az éppen aktuális nap pedig egy lesz a sok érdektelen közül.Törlődnek a finomabbnál finomabb kifejezések és az ember felhúz maga köré egy védőbástyát,ami az ellenállás vastag és bevehetetlen falaként elrekeszti igyekszik az arra általa vélt méltatlan személyek elől érzékeny és álmodozó oldalát.
Nem léptem rajta túl,úgy érzem.Ha már van egy kis időm megállni,de akár tevékenység végzése közben is gyakran eszembe jut.Minden ilyen alkalommal sebet üt a szívemen,amit jelenleg nem tárok ki senki előtt sem.
Ha feltűnik az úton egy olyan autó,ami olyan,mint az övé,zakatolni kezd a levegővétel,kisebb "szívbajt"élek át,úgy dobogni kezd a szívem,hogy majd kiugrik vagy zaklatott,ideges leszek.
Legutolsó alkalommal kicsivel több,mint1hónapja láttam őt teljesen véletlen,bár az ő szemszögéből nagyon is direktnek tűnt.
Pénztárban voltam éppen és sorra húztam le a vásárlókat,amikor ő megjelent a sorban.Valahogy észrevettem és odabent bennem hirtelen minden fenekestül felborult.Nem tudtam koordinálni a mozdulataimat,rettentő nagy figyelmet és összpontosítást kellett alkalmazzak,hogy öszeszedetten tudjak akkor dolgozni.Nálam fizetett,kivárta,hogy hozzám kerülhessen és azonnal köszönt,megkérdezte,hogy vagyok,kedvesen mosolygott rám,majd azt mondta:"örülök,hogy végre láthattalak"
Én a mennyek ajtaja és a pokol kapuja közt voltam zuhanórepülésben és még arra sem emlékeztem(pedig jó a memóriám),hogy mit vásárolt,annyira felforgatta a kis lelkivilágomat,nem tudom,ő ebből mennyit vett észre.Én igyekeztem higgadt és magabiztos lenni,de ez haloványra sikerült.Kis idővel ezután elmehettem kajaszünetre és vadul zakatoltak a gondolataim,nem bírtam összeszedni a gondolataimat,a szivem pedig úgy kegyegett,mint egy időzített bomba.
Az emléke erősebb bennem,mint valaha.Azt az arcot és a hozzá kapcsolódó fülbemászó hangot ezer közül is felismerem.Életem legszebb pillanata is hozzá köthető:feküdtünk egymás mellett és ő maga mellé vont,karjával átkarolt,én pedig a mellkasán feküdtem és hallottam a felgyorsult szívverését,amely csodálatos élmény volt,s közben összekulcsoltuk és fogtuk egymás kezét.A kezét fogni nagyon jó volt,keze bőrének érintése,s az,ahogy utána ő finoman érintette az enyémet,ez valami kirobbanóan felemelő érzés volt.Ez a legszebb pillanat az életemben,bár ő nem tudja.
Amikor 6éve besegítettünk Szombathelyen átmenetileg 1hétre,ott vettem neki egy gyönyörű,szép betűkarakterű írással nyomtatott képeslapot,melynek elején ez állt:
Soha ne feledd,
nem vagy egyedül,
minden gondolatom
Hozzád menekül!
Te vagy az álmom,
Te vagy az ébredésem..
Te vagy minden,
mi fontos nekem!
Oda akartam adni neki,de aztán "lehurrogtam magam",mert ő házas és hova tenné?Így a polcomra került középre.A mai napig ott van.
Sajnos nem tudtam,amikor a kezdetekben közelebb kerültünk egymáshoz,hogy ő házas,ez csak akkorra derült ki,mikorra már úgymond komolyra fordult a helyzet..
Vettem neki akkor ott Szombathelyen egy dísztárgyat is a képeslappal egy időben,valami gyönyörű kis tárgy,ami tükrözte az iránta érzett szerelmemet,de a "lehurrogás után"az is a polcom örök tartozékává vált.Pedig gyönyörűen becsomagoltam csodás,díszes csomagolópapírba és egy kis különleges,aranyszínű,mintás gyorsmasnival kötöttem meg.A csomag a polcom jobb sarkába került és 6éve ott is van.
Egy időszakon át vezettem róla és az abban az időszakban zajló mindennapokról naplót és hatására zúdultak belőlem a papírra kívánkozandó "mondanivalók".
Dőltek belőlem a versek,a beszámolók,alkotói "vénám"angyali magasságokban szárnyalt.
Minden találkát nagyon vártam és akkoriban rendívül sziporkázós kis sms-eket írogattam neki.
Ha újra és újra láthattam,feltöltődtem,szinte úgy éreztem,ezekért a pillanatokért létezem.
Aztán egy idő után kezdtem kevésnek találni azt az időt,amit vele tölthettem,többet akartam.Az elejétől élt bennem ez az érzés,de akkor egy darabig hol ezzel,hol azzal a megállapítással meg tudtam magam nyugtatni és le tudtam ülepíteni az elégedetlenkedést,de később már nem.
Többször akartam vele lenni és én akartam képezni számára azt a védőbástyát,aki hűséges társaként minden helyzetben mellette áll.Erős lázadásba ment át a bensőm,háborúba kezdett a jelenlegi helyzet és saját elképzeléseinek megvalósítása között.Nem volt megállás,egyre dúlt bennem,hogy mindez kevés,hiába vártam 7évet,még most sem találkozunk többet,vagy teljesen mellette leszek vagy sehogyan.Hát így jutottam ide,ahol most vagyok:a sivár jelenbe,ahol most apró rezdülésekben keresem a szépet,a jót,hogy enyhíteni tudjam a hiánya által érzett "belső fájdalmat"...
Valamint a legtöbb örömet most a 4 nimfámnak köszönhetem,akik mindig megörvendeztetik a szívemet.
