A legnagyobb feladat:feledni és továbblépni-de megteszem,mert itt az ideje...

Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek.Néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé.

Ami a világon igazán fontos

Átkozott minden, ami józan, csak racionális, hideg szívvel végrehajtott. És legalább egy fikarcnyi áldás van mindenben, amit megérintett a szenvedélynek egy szikrája is. Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket.



A boldogsághoz nem kell semmi, ami földi, aminek értelme van... csak az, hogy két ember egyszerre találja önmaga számára feleslegesnek magát és ajándékozza el bőkezűen, mint valami nyűgöt - melytől boldogan szabadulni akar - a másiknak önmagát.

„Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:

a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.

Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.

Ő megkérdezte:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh, Szeretet! - mondta a Bánat. - Én olyan szomorú vagyok hogy egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt,

hogy meg se hallotta a szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog,

hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment.

A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.

- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!”

Érzések sűrűjében

Itt vagyok újra és egy ideje nem írtam,de ennek megvolt a maga miértje.Érzések nagy háborúi zajlottak bennem,saját eszméim,elképzeléseim,álmaim forradalmai,kitörései,esetleg bukásai,nem egy kimondottan nyugodt időszak ez számomra,de hálát adhatok a Jóistennek,hogy adta mindazt,amit eddig is adott.Ha bármi rossz ér,mindig ebből indulok ki,valamint abból,hogy vannak,akik nálam rosszabb helyzetben vannak és meg kell becsülnöm mindazt,ami körülvesz.

 “Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Főnix elvesztését követően írtam

 

Főnix,a legdrágább és számomra legfontosabb nimfám emlékére íródott az alábbi írás,aki sajnos 2011.06.13.-án 15.15perckor örökre eltávozott az élők sorából.
Pici,mindig olyannyira szerető és ragaszkodó kis szíve minden szeretetét jelenítem meg és az idők végezetéig emléke a szívemben él.Soha nem felejtem,ahogy hozzám és kis társához ragaszkodott,halálával a lelkem egy darabját is magával vitte.
Mintha ő mondaná,a kis drága:
Ne sírj, mert szeretsz engem
A halál nem jelent semmit
Csak átmentem, a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok és Te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül....
csak mert a szemed most nem lát...

Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult szép
gyöngéd szeretetem.

Kérlek, légy szíves.... ha lehet, töröld le a könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem....

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelkem megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indultam nem földi útakon,
Egy lett közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL:egyszer találkozunk!

Képtelen voltam leírni idáig,most sikerült

Egészen idáig nem volt erőm írni Főnix hirtelen elvesztéséről,mert olyan hirtelen és kegyetlen módon érintett,bátran állíthatom immár,hogy a legeslegmélyebb szintekig meghatott és egy darabot a szívemből magával is vitt.Soha nem fogom őt elfelejteni.Egy felbecsülhetetlenül értékes társ volt a mindennapjaimban.Nagyon szeretnivaló nimfa leányzó volt,nekem közeli hozzátartozómmá vált.
Halálát az élet egyik legnagyobb igazságtalanságának éltem meg,mert mérhetetlenül közel álltunk egymáshoz.Mélyen letaglózott,amikor hirtelen elvesztettem őt,semmi nem utalt a bekövetkezni készülő tragédiára.
Egyik nap(06.12.-én)még vígan repdestek és rosszalkodtak,valamint pezsegtek a kis "cinkostársával",Putyurúval,de késő délután felé már nem evett és érdekes dolog történt:én beültem a gép elé internetezni és ő mindenáron rám akart repülni,úgy szállt le,hogy az ölemben kötött ki és mindenáron a vállamra akart mászni,nagyon menetelt a vállam felé,amikor pedig odaért,egy tapodtat sem mozdult onnan,amikor vissza akartam rakni a kalitkára,akkor sem nagyon akart visszamenni a kalitkára.Húzódott oda hozzám,én örültem a gesztusnak és sajnos már csak később értettem meg igazán az üzenetét,amit hordozott:ő már akkor tudhatta,hogy valami nagy baj van és velem akart még lenni..
Este aztán hirtelen romlani kezdett az állapota:délutántól egyáltalán nem evett,időszakosan öklendezett,ahogy feltettem a kalitka tetejére,ott gubbasztott és nem nagyon mozdult.
Én fel-felijedtem,mert elég rosszul festett és féltettem,hogy Putyurú és megcsipkedi,egyszer csipkedte is,mert látta,hogy botorkál és közel talált menni hozzá.
Pünkösd volt,így természetes,hogy nem dolgoztam.
Az éjszakám nagyon rosszul telt,mindig felkeltem,mert nyugtalanított,hogy van,így szinte alig aludtam akkor valamit,azt is szakaszokban.De az alvásom akkor szépkeveset érdekelt,bármit megadtam volna azért,hogy Főnix visszaálljon eredeti jó állapotába,egyszerűen értetlenül álltam a hirtelen lezajlott erősen negatív történések előtt.Sajnos a kis drága Főnixem hajnalra igen rosszul festett már:lent gubbasztott a "kajálóstálcájukon"és a közvetlen mellette lévő kalitka rácsának volt dőlve,szemei csukva voltak.Nem nagyon mozdult,de amikor megmozdult,akkor úgy észleltem,hogy rossz az egyensúlya és a többségében csukva tartja a szemét.Etetni,itatni hiába próbáltam,még ereje sem volt hozzá.
Hiába próbálkoztam még este a paraffinolajos "áttisztítással",egyszer már segített,de most nem és láttam,ahogy a kis madárkámból száll ki az erő,szívbemarkoló pillanatok voltak.
Pünkösd napja volt és én sietve bogarásztam ki hajnalban az ügyeletes állatorvos telefonszámát az internetről.Én fél hat tájékán felhívtam és közöltem,hogy a papagájomnak a lehető leggyorsabb,sürgős beavatkozásra van szüksége,mire ő benyögött egy vérlázító "akkor 9-re jöhetek"választ.Továbbá felhívta a figyelmem arra,hogy ünnepnapokon mivel nincs rendelés,drágább az ügyeleti díj.Engem ez abban a vészhelyzetben egyszerűen nem érdekelt,mert széthasadt volna a szívem a elemésztő bűntudattól,ha annak tudatában hagyja itt földi pályafutását a legkedvesebb,legdrágább madárkám,hogy meg sem próbáltam segíteni rajta.Soha olyan hosszúnak a 6 és a 9óra közötti idő nem tűnt még,mint akkor.Kegyetlenül tehetetlennek éreztem magam és folyton attól tartottam,hogy mi van,ha hamarabb kileheli drága kis lelkét,mielőtt még el tudnék vele érni az állatorvoshoz.
Szívemben ezer tű szúrkálásának  hihetetlenül kínzó aggodalmával és kétségbeesésével végre elindulhattam az orvoshoz.Óvatosan helyeztem bele Főnixet a dobozba,amit előzőleg kipárnáztam neki.
Igyekeztem kiegyensúlyozott és finom,de viszonylag gyors léptekkel menni,mert benne volt az utolsó reményem,próbáltam hinni és hitegetni magam,hogy ő még segíthet,bár folyamatosan ott lebegett a szemem előtt az a bizonyos legnagyobb félelmem,hogy a mai napon esetleg elveszíthetem őt.Tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben,bántott,hogy én már nem tudtam más lehetőséggel segíteni.
Tűző napon siettem át a dobozt finoman,de határozottan átfogva,siettem,mintha az életemért rohannék.
Amikor a rendelőhöz értem,hiába kopogtam többször,próbáltam a kilincs lenyomásával bejutni,mivel csengő nem volt,az előbb említettekre pedig nem jött ki senki,úgy voltam vele,hogy elindulok visszafelé,mert a tűző napon mégsem állhatok egy beteg,legyengült nimfával,a legdrágább madarammal ráadásul.
Amikor már közel voltam a lakáshoz,akkor csörgött rám az állatorvos,hogy "hol vagyok,mert ő itt várakozik".Én mondtam neki,hogy egy darabig próbálkoztam a kopogással,kilincsnyitogatással,de aztán elindultam,mert huzamosabb ideig nem állhattam ott a kis drágámmal abban a nagy melegben tűző napsütésben.
Végre sikerült betoppanni a rendelőbe,de ez nem adott enyhülést,csupán reménysugarat madaram életéért könyörgő kicsi szívemnek.Elmondtam a dokinak a tényállást,mire ő kivette Főnixet és elkezdte nyomkodni,ami neki eléggé fájt,mert hangosan felrikácsolt és láthatóan szenvedett.Én nem vettem jónéven,hogy az orvos erősen nyomogatja,hiszen láttam,hogy fáj neki.Aztán elmondta,hogy kell neki székletlazító injekciót adni,elvitte kicsit odébb,hogy azt beadja és be is adta,szegény nagyon rikácsolt és vérzett a kloáka körül,én még jobban megijedtem,még erősen meg is csípte a dokit,ő aki soha még a légynek sem ártott,de ez teljesen érthető,mivel az életéért küzdött.
Sajnáltam,ahogy ott van az életéért küzdve a doki kezében véres tollazattal az oldalán és hátul,a szívem szakadt meg érte,bármit megtettem volna,hogy ne szenvedjen.A doki beadott még neki valami vitamininjekciókat is,mert azt mondta,hogy a papagáj tényleg "elég határeset"és ez lehetőséget ad rá,hogy helyrerázza.A vitamininjekcióktól valamennyire felélénkült,de az injekciók szúrásaitól nagyon-nagyon megijedt,hiszen még egyszer sem kellett állatorvoshoz vinnem,így mindenáron meg akarta csípni a dokit,szegényke biztosan védeni akarta magát és az életét.
Meg is röntgenezte és azt mondta,hogy lát semmi különöset nem lát,de itt látszik egy bélelzáródás,valószínűleg ez a baj.Bár nem mondta biztosra és számomra nem igazolódott be,hogy feltétlen ez lenne a hibás,mert azt a székletlazító még kitisztította volna,úgy hiszem.A doki a vizsgálatok után 7200(!!)ft ügyelet díjat kért és semmi biztosat nem ígért.Azt mondta,hogy a mai nap vízválasztó lesz,ma derül ki,hogy túléli-e vagy nem.Ha minden rendben lesz és átvészeli a napot,hozzam vissza kontrollra holnap délután-mondta.
De ezután jött a legszívbemarcangolóbb része a történetnek,amire sajnos nem voltam felkészülve.Putyurút,a fiú nimfámat kénytelen voltam bezárni a kalitkába,mert Főnix egyre gyengébb lett és nem akartam,hogy Putyurú rátaposson esetleg vagy bántsa,nyugalomba akartam helyezni,hogy rendbejöjjön.Putyurú előbb fel-alá járkált,de aztán nyugalmasan folytatta tovább saját tevékenységeit.
Főnix pedig a kalitka rácsának dőlve várta szenvedések közepette a neki megváltást ígérő jobbulást vagy halált.
Rossz volt nézni,folyton-folyvást elszorult a szívem és könnyeimmel küszködve beszéltem Főnixhez,hogy tudja,itt vagyok mellette.Amikor beszéltem hozzá,kinyitotta a szemét,pedig nem kis erőfeszítésébe került,szaladni akart hozzám,de a lábai valamiért görcsben voltak,nem bírt rajtuk menni és az egyensúlya nem működött,ahogy megindult,szegénykém előrebillent,de akkor is elvonszolta magát a kezemig.A kezemig kúszott és ott szinte belecsúsztatta a kis begyét és a fejecskéjét a tenyerembe.Éreztem,hogy erősen dobogva ver a kicsi szíve és elfojtotta torkomat a sírás,mert tudatosult bennem,hogy innentől a hátralévő életének kicsi kis ideje meg van számlálva és teljesen elérzékenyültem,hogy vajon meddig fogom még érezni ezt a szívdobogást.
Az idő vészesen közeledett,bennem egyre nőtt a félelem,hogy elveszítem és hogy nem tehetek ellene semmit,ez szörnyű érzés volt.
Ott lent volt a kalitka melletti tálcán és begye,valamint feje a tenyeremben pihent,szemét akkor nyitotta ki időnként,amikor hozzá beszéltem.
Amikor ki kellett mennem a wc-re és érezte,hogy elengedem,már nyújtotta a nyakát utánam és kinyitotta a szemeit,keresett,hol vagyok.
Az utolsó periódusban szenvedett szegény,időnként fel akart pattanni,valószínűleg nagy fájdalmai lehettek és ment volna,de a lábai görcsbe voltak rándulva és ahogy nyomta volna magát előre,mivel rossz volt az egyensúlya,előrebillent.
A székletlazító hatása lehetett,hogy ilyen világos zöldes folyadék ürült időnként a kloákájánál,de semmi sűrűbb,csak folyadék.
Aztán felém iramodott,mint akinek az élete függ ettől és ahogy a tenyeremhez ért,görcsösen megszorította lábaival az ujjaimat,de úgy,hogy ki sem tudtam húzni azokat a szorításából.
Közvetlen közeléből akartam figyelni és ha kell,megfogni,mert féltem,hogy egyéb esetben több kárt teszek,mint hasznot és esetleg megnyomom.
Kioldottam a kis szorításából magam,de egyre jobban fel-feliramodott és vonaglott,akkor egy stabil helyen igyekeztem tartani.
A elszánt küszködés és küzdés egy ponton megszűnt és riadtan vettem észre,hogy teste nem harcol,s elcsendesül.
Gyönyörű kis pofikája a fürtös kölesen pihent,tekintete üvegessé kezdett válni,lábai és szárnya összezáródott,én pedig felé hajolva hangos zokogásban törtem ki,azt mondtam:
"Kérlek,ne menj el,ne hagy itt,szépen kérlek!Istenem,add őt vissza nekem!"
De ő nem adta vissza többé.
Aztán elvonultam és az emlékeinek irdatlan súlya alatt megszakadt a szívem,a könnyeim rendíthetetlenül potyogtak hol a tálcára,ahol Főnix élettelen kis teste feküdt,hol az ágyam bolyhos kék plédjére.Megnyugvást nem találtam,csak a merő kétségbeesést,ami körbevett,egy hétig még eléggé magam alatt voltam és pocsékul aludtam.
Amikor Putyurúnak megmutattam Főnix élettelen kis testét,még soha nem láttam állat szemében olyan keserűséget,mint az övében láttam.Aznap erőt vettem magamon és egy csomagba be akartam rakni a kis élettelen testet,hogy elvigyem édesapám kertjébe eltemetni és csodák csodája,amint raktam be a táskába,Putyurú is szállt rá a táskára és nézett bele.Vagy négyszer kellett visszaraknom a helyére,mert repült volna utánam és a táska után.
Putyurú nélküle nagyon magányos lett,ezt követően  mindig mindenhova jönni akart utánam,még a többi helyiségbe is,sőt amikor dolgozni mentem,akkor is.
Én pedig úgy éreztem magam,mint egy árván maradt magányos gyermek,élénken éltek bennem az emlékei,minden kis egyedisége,a gesztusai,a viselkedése,az idő és határtalan szeretet könyörtelenül az emlékezetembe véste.
Apám kertjében a "fügeóriások"hűs árnyai közt egy tisztásos részen helyeztük örök nyugalomra.Még közben is kövér könnycseppeket hullattam az őt immár borító sírhalomra.Tetejét kétoldalt egy-egy téglával,a tetején egy fekete márványlappal fedtem be.Egy ágból kis keresztet kötöttem össze és a keresztre kis nejlonzacskóban egy bőrből készült virágszálat erősítettem a keresztre.Azért húztam nejlonba,hogy az idő vasfoga kevésbé foghasson rajta.Minden este mondtam érte egy imát és kértem rá a Jóisten áldását és megköszöntem neki,hogy részem lehetett ebben a csodában és a gazdája lehettem egy ilyen szeretnivaló,ragaszkodó,igenis okos és édes kis madárkának,mint ő.
Ha valakit szerettek,legyen szó,legyen szó állatról vagy emberről,becsüljétek meg ezt a hihetetlen kincset,az ő szeretetüket,szeretetét és vigyázzatok rá,valamint tegyetek meg érte mindent,amit lehet,még akkor is,ha már reménytelen..Egy percig sem szabad lemondani valamiről a realitásra hivatkozva.

Bármilyen nehéz is,ez legyen a legfontosabb számunkra..

Néhány szabály,hogyan élj:

• Adj az embereknek többet, mint amire vágynak, és ezt teljes szívedből tedd.
• Akárhányszor azt mondod "Szeretlek", gondold komolyan.
• Akárhányszor azt mondod: "Sajnálom", mindig nézz a másik szemébe.
• Soha ne hagyd figyelmen kívül mások álmait.
• Szeress mélyen és szenvedélyesen. Megsérülhetsz, de ez az egyetlen módja annak, hogy valóban teljes életet élj.
• Kezelj minden egyet nem értést tisztán, de ne támadj.
• Beszélj lassan, de gondolkozz gyorsan.
• Ne feledd, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb eredmények hordozzák magukban a legnagyobb kockázatot.
• Ha esetleg veszítettél, tanulj belőle.
• Ne feledd: tiszteld önmagad,tisztelj mindenki mást, és légy felelős a tetteidért.
• Ne hagyd, hogy kis szóváltás vessen véget egy nagyszerű barátságnak.
• Akárhányszor rájössz, hogy hibáztál, tegyél meg mindent, hogy helyrehozd. Azonnal.
• Vállald a kihívásokat, de ne feledd el a korlátaidat.
• Ne feledd, hogy van amikor a csend a legjobb válasz.
• Élj egy jó és becsületes életet. Amikor öreg leszel és rá gondolsz, jó érzés lesz újra átélni.

Néhány jó tanács:

1. Ne foglalkozz a lényegtelen számokkal. Olyanokkal, mint az életkor, a testsúly és a magasság. 
2. Folyamatosan tanulj. Tudj meg többet a számítógépekről, a járművekről, a kertészkedésről, bármiről. Sose hagyd ellustulni az agyad. "Egy tétlen agy az ördög munkaterepe." És az ördög neve Alzheimer. 
3. Élvezd az egyszerű dolgokat. 
4. Nevess gyakran, hosszan és hangosan. Nevess, amíg a lélegzeted is eláll. 
5. Megesik, hogy megkönnyezel. Megvisel, elszomorít és odébbáll. Az egyetlen ember, aki egész életünk során velünk van, mi magunk vagyunk. ÉLJ, amíg élsz. 
6. Tartsd becsben az egészséged: ha jó, akkor őrizd meg. Ha gyengélkedik, akkor javíts rajta. Ha már túl van azon az állapoton, amin magad segíthetnél, akkor fordulj segítségért. 
7. Ne tégy kirándulást a bűnbe. Utazz el a környékre, a szomszédos megyébe vagy külföldre, de sose járj arra, ahol a bűn lakozik. 
8. Mondd el minden alkalommal azoknak, akiket szeretsz, hogy szereted őket.

ÉS MINDIG GONDOLJ ARRA: Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.

Sebgyógyítás helyett lélekgyógyítás

Milyen nagy igazság van ezekben.Elsősorban neked szánom barátném,mert a csüggedés és az önsanyargatás beszivárgott a zsigereidbe,minden porcikádba és most a legérzékenyebb helyet támadta meg és marcangolja:a lelkedet.Tudom,miről beszélek,mert én is foglya vagyok egy régóta adott szituációnak,egy mondhatni kínzó-és nap,mint nap őrlő szituációnak,ami immár 6éve tart.A szívemre hallgattam,amikor elindultam ehhez a döntéshez vezető úton és nem gondoltam,hogy aki a szívére hallgat,az esetleg helytelenül is dönthet,de utólag sajnos már tisztánlátóbb az ember,mint az elején.Ez az,amire azt mondtam neked,hogy nagyon hosszú-hosszú sztori,amiben a történések egymásból ágaznak,de nem akartam vele senkit terhelni,úgy voltam vele,elég,ha engem terhel.Titokban tartottam és vártam,hogy kikecmeregjek az érzés hatása alól és egy vállrándítással otthagyjam az egészet.Akkor van a gond,ha ez a visszatekerhetetlen és otthagyhatatlan nagy ő az életedben,mert akkor menthetetlenül a foglya leszel.Szeretnél továbblapozni,de nem tudsz,szeretnél felejteni,de nem tudsz,itt az idő hihetetlen lassan dolgozik,dolgozik,de nagyon-nagyon lassan...
Így teljesen át tudom érezni,mit érzel,de nem szabad a barátaidat támadnod,a szoci sem változhatott annyira,hogy ennyire kiborulj tőle,itt most a te idegeid lettek túlterhelve,majdhogynem olyasmi történhetett veled,olyan szintű érzelmi zárlat,mint amikor az izzóban elpattan szál..Hidd el,az idő már dolgozik rajta,hogy feledni tudj,de a "megtisztulás folyamata"hosszú és fájdalmas..
A barátaid melletted vannak hidd el,ebben ne kételkedj,csak te vagy most nagyon elkeseredett,de ez keserves érzés majd tovafoszlik,mint a zivatarfelhő foszlányai.
Háború előtt is sokszor mondták,hogy bízzunk a legjobbakban.Tegyük most is ezt és tiszta szívből reméljük a legjobbakat...